A megigazulásról

A rádióban egyházi műsort hallgattam. Ökumenikus alkalmat hirdettek meg, középpontgan a Római levél 3. részének kilátásba helyezett taglalásával. Mivel igen rangos alkalomnak ígérkezett, elhatároztam, hogy elmegyek, de előtte „életre-halálra” elolvasom Róma 3-at. (Megjegyzem, az alkalmon egy szó nem esett Rm 3-ról!)

Minden továbbit ez határozott meg. Ez a csodálatos vonalvezetés, ez a hibátlan „teológia” a megigazulásról, amelyet Pál apostol csak és kizárólag itt fejt ki helyesen.

Rm 3,19-26-ban egyre mélyebbre hatolva az érvelésben rámutat a megigazulás fókuszpontjára: megigazulván…az Ő vérében…hogy igaz legyen Ő (Isten)….

Ez a páli felismerés messze fölülmúlja a „hit általi megigazulás” egyebütt hangoztatott igazságát. Az egész Galata levél ettől harsog.

De mi is az igazság?
Miért nem cselekedetekből igazulunk meg?
És miért lesz maga a hit érdemszerző, ha közvetlenül kapcsoljuk a megigazuláshoz?
Miért csupán egy „páli szlogen” a hit általi megigazulás?
Mit fordított „bele” a Róma 1,17-be Luther?
És a katolikusok? Miért nem fedezték még fel igazából a megigazulást?

Ezen kérdésekre próbál feleletet adni a munkám.

Ebből a témából dolgozat akkor lett, amikor ráláttam az Augsburgi Vallásbéke évfordulójára, az 1999-re összehozott írásműre. Ez a katolikus – protestáns „műhelymunka” kihozott a sodromból. A négy évtizedes közös eszmecseréből nem jött ki semmi, – de még azt is visszavonták. A „Közös Nyilatkozat” „Közös Közlemény”-re redukálódott. S közben olyan indulatok feszültek egymásnak, amelyeket elsimítandó volt hivatva az ökumenikus munka.

Hogy mire jutottam egymagamban? – Még az is világos lett, amire nem gondoltam